Onnan fentről, a Te szemeddel mit látsz?
Zúgó vizek, síkság, tarajos hegyhát,
mi magas, mi mély, csupán színében más?
A nyüzsgő élet a semmibe tűnő foszlány?
Vagy tudod éppen, hol virul a virág,
hol zöldell, és hol duzzad már a kalász?
Téged a hang, a dübörgő zaj, nem irritál!
A fönt és a lent, neked vajon távolság?
Vagy, ahogy az idő sem hoz téged zavarba,
úgy a mérték sem jelent neked változást?
Én tudatlan, távoli idegen faggatlak, ki
néhány perce vagyok csak az élet színpadán,
mégis nézőként játszok drámát és vígoperát.
S rendezek magam, magamnak orgiát.
Mert bennem van egy ideges változás,
az elégedetlen és értetlen meg nem alkuvás,
s a tudat, hogy figyelsz, és rólam írsz kritikát.
Miközben hallok, látok, ízlek, van tapintásom,
és mind ezzel, érzéki lét képez valóságot.
A legnagyobb zavaró tényező a tudásom,
mi gúnyol, és cáfolja a képzett valóságot.
Te talán jobban látod, mit alkot a föld porán
az érzék – tapasztalás, és a tudás – alkudozás.
Egy tökéletlen lény szerinted is e triumvirát,
hisz belé lehelted az örökös hovatartozást,
ami e földön mindent egy felől dimenzionál.
Ez egy páratlan, tiszteletet követelő sakkhúzás!
Ráadásul(!), az általam nevezett életnek így adtál dinamikát.
Naszádos József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése