Kiskoromban minden este imádkoztunk nagyszüleimmel (ők neveltek), mindaddig, amíg elsősként hittanra nem szerettem volna járni, amit Édesapám nem engedett (sok megpróbáltatáson ment át, egy ideig kitelepített volt, és féltette a szüleit, hogy bajuk lesz belőle, ha hittanra járatnak - ezeket persze csak felnőttként tudtam meg) Ettől kezdve a közös esti imák elmaradtak, de én továbbra is imádkoztam elalvás előtt. Nem tudom, hogyan, de mindig tudtam, hogy van Isten. Aztán 12 éves koromban egyszer bementem a templomba, ahol éppen szentmise kezdődött. Gyanakszom, hogy a gonosz vezette a lépteimet - a pap beszéde, hogy nem szabad válni, felháborított, mert akkor vártuk, hogy apám kedvesének válását kimondják, hogy végre összeházasodhassanak. Én ettől vártam, hogy végre legyen anyám. A pap szavaira úgy döntöttem, hogy nekem ilyen Isten nem kell, és attól kezdve többé egyáltalán nem foglalkoztam vele.
1980-ban (1952-ben születtem) egy koraszülés és perforált vakbél után életveszélyes állapotban voltam, és ekkor megtapasztalhattam Isten minden képzeletet felülmúló szeretetét, és azt, hogy legnagyobb kincsünk Krisztus Keresztje. Ettől kezdve napi Szentírás-olvasó lettem, (milyenek Isten útjai: nem sokkal előtte kaptam egy teljes Szentírást egyik kolléganőm férjétől, aki görögkatolikus pap volt), de így is még 6 évig tartott, míg az Egyházhoz eltaláltam, de ezalatt a 6 év alatt mindvégig hajtott valami, hogy Istenhez minél közelebb kerüljek. 1987-ben legnagyobb gyerekemmel együtt voltam elsőáldozó.
Meg vagyok győződve róla, hogy földi utunk végén a végtelenül szerető Isten vár bennünket, és bevezet örökkévaló égi Országába, a soha véget nem érő boldogságba.
Kati
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése