A mai világban a versengés, a tolakodás, sőt az erőszakos előbbre jutás szinte megszokott dolog, mert úgy tűnik, hogy a kíméletlenséggel, törtetéssel jobban lehet érvényesülni. Ez van a minket körülvevő világban, de Isten értékrendjében egészen más a helyzet. A mai evangéliumi szakaszban Jézus a törtetéssel, a kevélységgel, gőggel szemben figyelmünket a szelídségre, az alázatra, az önzetlenségre irányítja.
A hivő, keresztény embernek szem előtt kell tartania, hogy „aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják”(Lk 14,7-14). Ugyanis annak a Jézusnak vagyunk követői, aki ezt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”(Mt 11,29).
Olyan szép és nagyszerű dolog az, hogy az isteni kinyilatkoztatás összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És még megkapóbb az, hogy ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, sem önsanyargató aszkéta, vagy sivatagi remete, hanem a „szelíd és alázatos szívű” Jézus, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme. Ő soha semmit nem tett kevélységből, vetélkedésből, soha semmit nem tett azért, hogy őt fölmagasztalják, hanem mindent csak másoknak és másokért.
Kt. A szelídség, alázatosság és önzetlenség – manapság nem népszerű tulajdonság. Ma teljes félreértés uralkodik e szavak tartalma körül. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével mi is újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni.
A szelídséget, alázatosságot, önzetlenséget minden időben – de ma még inkább – erőtlenségnek, gyávaságnak tartja a világ, amelyet ki kell irtani a szívekből. Az alázatos embert leginkább úgy képzeljük el, mint kissé esetlent, magába zárkózottat, félénket, meghunyászkodót.
Kétségkívül a szelídség, alázatosság korunk érvényesülésre törtető világában nem divatos tulajdonság. Annál inkább a nagyzolás, az érvényesülésért való törtetés, mely abban áll, hogy többnek látsszam, mint aki vagyok valójában, mint amire képes vagyok. Többnek látszani, mint ami vagyok valójában, vagyis szerepet, egy tőlem idegen szerepet játszani a világban az érvényesülés érdekében. Többnek látszani, mint amire képes vagyok, vagyis a munkába, tanulásba belerokkanni, csak azért, hogy valami hamis elvárásoknak eleget tegyek kifelé.
Mennyi elhibázott, megrokkant élet köszönhető ennek.
Kt. Amikor szelídségről, alázatról beszélünk, akkor természetesen nem az alázatoskodásra gondolunk, mert az is az önzés és a figyelem felhívásának egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést. Alázatos, csöndes vagyok – de ti ezt vegyétek észre és ismerjétek el! Így lehetne összefoglalni az ilyen magatartást. Hányszor zsarolnak így akár családon belül is emberek. Én vagyok a szelíd, aki mindenkit kiszolgál – de ezért ismerjetek el, ezért érezzétek magatokat lekötelezve! Nem alázat ez, hanem annak borzalmas karikatúrája, önző álszeretet.
Ezzel szemben a helyes értelemben vett szelíd és alázatos ember abból indul ki, hogy múlandó: létének minden pillanatát Istennek köszönheti. Mert egyáltalán nem olyan természetes az, hogy létezünk, hogy este lefekszünk, és reggel felkelünk. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket.
Az alázatos ember tisztában van tehát ezzel az alapvető függésével, de ugyanakkor emberi méltóságával is, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremetett lény. E két dolog tudatában fogadja el önmagát olyannak, amilyen. Nem tartja jobbnak magát, nem él illúziókban önmagát illetően, de ugyanakkor nem veti meg magát olyannyira, hogy bocsánatot kérne azért is, hogy él. Igazából tudatában van annak, hogy annyit ér valójában az ember, amennyit Isten szemében ér.
A keresztény alázat tehát nem tehetetlen meghunyászkodás, hanem helyes önkritika, önismeret, amely nem túloz, nem gőgösködik, nem nagyzol, nem isteníti magát. Nem akar minden dicsőséget magának tulajdonítani, hanem felméri mindenkinek valóságos értékét, és nem szégyelli megadni az Istennek, ami az Istené, a felebarátnak, ami a felebaráté és magának, ami a magáé.
K.t. Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni a második isteni személyt, Jézus Krisztust. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük: csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk az Ő tisztaságában, és csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk, aki Isten létére megalázkodott, kiüresítette önmagát és emberré lett.
Mindez azonban nem lehetséges a személyes Istenbe vetett hit, és bizalom nélkül. Mert az alázatos ember tudja: erényei és képességei nem magától, hanem Istentől valók, és azt is tudja, hogy ezt Istentől ajándékba kapta, minden előzetes teljesítmény, érdem nélkül. Ez az igazi alázatos gondolkodás persze a külső cselekedetekben, többek között a vallásosság külső cselekedetiben, és a jócselekedetekben is meg kell, hogy nyilvánuljon.
Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség, érdeknélküliség is. Az alázat álarcát is lehet önzően használni, amint korábban utaltunk már erre. Jézus ezért kapcsolja első példázatához második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat.
Teljesen emberi vonás, hogy szeretnénk, ha szeretnének. De mihelyt azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé gyakorolt szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen.
Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mai evangéliumi szakaszban tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretettet, emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmit sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, aki „felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt”.
Kt. Önmagunkat megalázni tehát nem azt jelenti, hogy egyfajta módon leértékelnénk magunkat Isten és az emberek előtt, hanem azt, hogy a mi saját, testre-személyre szabott helyünket foglaljuk el a világban. A szelídség és alázat állapota ugyanis nem valami vezeklő gyakorlatnak a gyümölcse, hanem magának a létnek az állandósága, annak tudata, hogy az ember minden nélkül boldog lehet, mert tudja: Istennek gondja van minden emberre és lehajol a kicsinyekhez és megvigasztalja őket.
Sokkal harmonikusabb lenne világunk, ha az emberek ilyen módon lennének alázatosak, és nem hamis elvárásoknak akarnának eleget tenni.
A keresztény alázatosság az Úr Jézus alázatosságának újjáébredése bennünk. Legjobban úgy sajátíthatjuk el ezt az erényt, ha az Ő alázatát tanulmányozzuk a Biblia segítségével, s igyekszünk életpéldáját követni, gyakorolni.
Az Úr Jézusban az Atyával szemben a legtökéletesebb függés tudata él. Sohasem keresi saját dicsőségét, mindig csak az Atyáét. Az Atya akaratának teljesítése a mindennapi tápláléka. Engedelmesen követi a Szentlélek vezetését akár a pusztába, akár a nyilvános életbe, akár a halálba vezeti.
Ezt az alázatosságot csodálatossá teszi Jézus kellő öntudata. Ennek alátámasztásaként idézhetjük az utolsóvacsora termében lejátszódót lábmosás történetét, ahol Jézus döbbenetes alázata mellett kifejezésre jut az Ő öntudata is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem – mondja tanítványainak. Jól teszitek: az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”(Jn 13,13). Tehát, ha Jézust akarjuk követni, ha valóban hiszünk benne és elfogadjuk az Ő tanítását, akkor lelkileg mindenképpen el kell jutnunk erre az öntudatos alázatosságra.
Ezek után megértjük a keresztény embernek egyetlen helyes magatartását: Magában véve semmi sem, semmivel sem bír, de Isten szeretete teremtette, kegyelme által gyermekévé tette, Krisztus Testének részesévé, életének folytatójává, istenivé – s Istenben legyőzhetetlenné.
Ez a tény adja meg létének igazi, hamisítatlan értelmét, alázatos magatartását, de öntudatát, helyes önértékelését és boldogságát is. Ugyanis a keresztény alázatosságot a derű, a béke és a felszabadultság érzelme jellemzi. A kevély és hiú törtetés nyugtalansága helyett az Isten gyermekeinek a békéje tölti be.
Kt. Szelídség, alázatosság és önzetlenség – e három keresztény értékről elmélkedtünk a mai napon, amelyek Krisztus arcvonásait égetik belénk. E három vonás megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen a maga és környezete számára.
_________________________
