Már az első napokban szinte áthághatatlan akadályokkal találtam szembe magam.
Például Petyus megkért, kössek pántlikát a cipőfűzőjére.
Nem mertem mondani, hogy a sajátomat sem tudom megkötni, inkább cúgos cipőt viselek.
Megerőltettem magam, sikerült.
Aztán jött, hogy atanítónéni mondta, nagy a körme, vágjam le.
Nekiveselkedtem, de nem láttam.
Nem vághattam bele az ujjába.
Inkább szóltam Editkének, Ő segített.
Gergő fürdetésénél sem voltam különösebben ügyes.
A tanszerek előkészítésénél, a füzetek, könyvek borítása is gondot okozott.
Hiába, ügyetlen lettem.
A szédülésem egyre fokozódott, ráadásul a családommal nem volt kapcsolatom.
Mi lesz, ha bajban vagyok?Kicsit magamba zuhantam, de úgy döntöttem, egyenlőre visszatérek Debrecenbe.
Ötven kilométer távolság nem akadályozhat meg abban, hogy látogassam, segítsem a gyerekeket.
Másnap Aranka hívott Editke telefonján, kértem, segítsen hazajutnom.
Sírva jöttem el a gyerekektől.
Vigasztal a tudat, hogy küldetésem nem ért véget.
Ma már telefonon érdeklődtem, jól van Petyuskám és a kis Gergő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése