1948. augusztus hetedikén születtem Budapesten, a nyolcadik kerületben, amely az úgynevezett pesti cigány kerület. Ide jártam általános iskolába, a Bezerédi utcába. Itt éltem meg 1956-ot mint nyolc-kilenc éves kisfiú. Ami a legfantasztikusabb és legfontosabb emlékem , az mégsem a nagy politikai mozgások, nem az, hogy a Népszínház utcában tudtam meg, Sztálin elvtárs meghalt, hanem az, hogy volt egy csodálatos közösség, amely körülvett, akikhez én mindenáron tartoztam és tartozni szeretnék.
Lehettem olyan három -négy éves - amikor is m ég platinaszőke hajam volt -, nagymamámnak ültem az ölében, aki egy száztizenkét kilós csodálatos indiai istenasszony volt. Gyönyörű fekete haja, szép nagy barna arca olyan volt, mint egy bronztányér. Megkérdeztem tőle: én olyan vagyok-e, mint ti? Mert pocsolyákban, itt-ott láttam , kicsit más vagyok, mint a többi unokája. Azt mondta: Hát kisfiam, ugyanolyan vagy, pont ugyanolyan.
Ekkor dőlt el minden az életemben. Ennek nagyon örülök, hogy így döntött akkor a nagymama, és nem látott másnak, mint a többi unokáját. Szeretem ezt a népet, amit most meg is nevezek: történetesen a cigányságot.
1962-ben lettem gimnazista. Akkor elhatároztam , azért fogok tanulni, ha Isten is megsegít, festő, festőművész legyek, hogy egy másik "lőállásból" tudjak segíteni népemen, a világgal, a társadalommal szemben, amely régen sem , most sem szeret minket - sajnos.
Mint mondottam, hatvankettőben bekerültem a Képzőművészeti Gimnáziumba, az egész Mátyás tér örömére. Nagyon nagy dolog volt ez egy cigány gyereknek, hogy eljutott idáig. Hát jól-rosszul tanultam az orosz nyelvet, de érdekes mód jól tanultam a fizikát, a művészettörténetet.
Felmerült bennem, hogy miért nincsenek cigány költők. Az nem, hogy mért nincsenek festők, mert én már akkor tudtam, hogy az leszek. Azért akartam ennyire, mert a fotók újságba kerülnek, és azt eltépi vagy vécépapírnak használja az ember. De ha egy festmény műtárgy, azt úgy megbecsülik.
Nagy megpróbáltatások következtek, mert nem voltam annak a tudásnak a birtokában, amit elvárt volna tőlem a művészeti gimnázium . Végre egy bukott év után sikerült leérettségiznem .
1968-ban kijutottam Hollandiába, ott megismerkedtem egy olyan világgal, ahol nem a származás a fontos, hanem az ember által létrehozott érték. A magyar Képzőművészeti Főiskolára nem vettek fel, ki tudja, miért. Ennek ellenére felvételt nyertem a Holland Képzőművészeti Főiskolára a kicsempészett képeim alapján. Ekkor egy rettenetes háború következett, édesanyám , Fejes Nyári Hilda és az akkori Művelődésügyi Minisztérium között kiutazásom végett. Ezt a csatát édesanyám megnyerte. 1968 tavaszán ott álltam a Keleti pályaudvar peronján, kis batyummal. Talán Bécsig is vizes volt a zakóm , amin ott sírt a család és az összes barátom . Megérkeztem Hollandia fővárosába. Hát nem volt könnyű leszállnom a vonatról. Körülnéztem, március negyedike volt. A nap által a felhők alulról voltak megvilágítva, ahogy ezt a hollandok mindig meg is föstötték. Akkor megnyugodtam , hát mégsem kerültem a világ végére. Summa summárum : a református egyház fizette a tanulmányaimat egy évig. Utána jó tanulmányaim miatt az akadémia is fölajánlott egy plusz ösztöndíjat.
Mindig volt bennem egy gondolat, amit a nagymama mondott: Kisfiam , egy cigány embernek mindig százszor többet kell tenni, mint egy másiknak. Na most, Hollandiában egy magyar-cigánynak vagy cigány-magyarnak ezerszer többet kell tenni. 1974-re újra itthon voltam . Úgy éreztem , hogy két állam polgárságra nincs szükségem, hisz azt az egyet itt kell megélnem és megvédenem . Ez év őszén elmentem a lila iskolába Újpalotára, mint képesítés nélküli rajztanár. Azért nem mint tanár, mert marxista vizsgáim nem voltak. Jószerivel akkor már két éve ott tanított Choli Daróczi Jóska barátom . Az iskolában rengeteg támadás ért minket. Az előítéletek olyanok, mint a páncélos lovagok, nehéz őket kiütni a nyeregből. Ezért eljöttünk, Choli ötéves, én három éves munkásságomat hagytam ott.
Rájöttem, nálunk nem úgy működnek a dolgok, ahogy én azt azelőtt hittem, mint Hollandiában. De most is hálát adok Istennek, hogy visszajöttem . Tudniillik a rossz testvér is testvér. Én így vagyok a magyarokkal. A hollandok pedig kedves szomszédok voltak mindig, és hát egy rossz testvér csak több, mint egy jó szomszéd. Hát én a magyarokkal nagyon sok jó, és nagyon sok rossz időt töltöttem együtt.
Nos, számomra nélkülözhetetlenek Péli Tamás festményei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése