Lassan elcsendesedem, elgondolkodom saját életemen.
Elővettem egy régi versemet, amit egyik szomorú periódusomban írtam:
Távolodom
Már távolodom. Láttok még?
Fekete lepelbe borult az ég.
Fekete lángnyelvek mardossák testem.
Magányos üstökösként utamat kerestem.
Valaha Hozzátok közeledtem,
De amit láttam, nem szerettem.
Utamon tovaszáguldok, szebb világot remélve,
Bennetek kárt nem tettem, magam is így maradtam élve.
Elsuhanó sötét gondolat maradtam.
Tőletek el semmit nem vettem, csak adtam:
Magamból néhány szikrázó szilánkot,
Táplálni ezernyi érzékeny virágot.
Távolodom. Láttok még?
Nézzetek rám! Testem fekete lánggal ég.
Látni csak azoknak engedem magam,
Kiknek szíve velem azonos hullámhosszon dobban.
A távolságtól régóta nem félek,
Magányos, fekete üstökösként élek.
Világítani sosem akartam másoknak,
Vagy okozója lenni sötét látomásoknak.
Jöttem, láttam, odébbálltam.
Magamra vonni mások figyelmét? Nem kiabáltam.
Csendben folytatom a megkezdett égi pályát,
Egyedül ugyan, de nem feledve régi párját.
Fekete lánggal égek, mely sebeket rajtatok nem ejthet.
Pályámról nem térítenek le földi törvények.
Saját törvényeim szerint élek:
Szeretek, Érzek, Gondolkodom, tehát ÉLEK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése