Munka nélkül, a feleslegesség érzésével sokan élünk ma Magyarországon.
Én ezt így élem meg:
Miután kimondták az ítéletet:
Nyugdíjas!, ambivalens érzések kerítettek hatalmukba.
Örültem, mert végre úgy gondoltam, hogy a totális szabadság állapotába értem.
Másnap azután, amikor más munkába sietett, rámtört a kétségbeesés.
Rám már semmi szükség?
Feleségem, fiam dolgukra siettek, én pedig gyötrődtem.
Hatalmas lendülettel vetettem bele magam az otthoni munkákba.
Időt, fáradságot, egészséget nem kímélve szerveztem meg mindennapjaimat.
A család, az ismerősök azt látták:
Ez egy boldog ember!
Ügyes, erős, meg sem lehet szakítani!
De sikerült.
Ma már, agyvérzésemből lábadozva átértékeltem életem.
A testi- lelki egészség, teljesíthető célok megfogalmazása, igaz barátaim, családom szeretete elfeledtette velem azt a romboló érzést, hogy feleslegessé lettem.
Mint minden ember, én is feladatot kaptam, ehhez képességeket, tapasztalatokat.
Ma már úgy gondolom, életem célja, a másokért való élet.
Eddig eljutni, felér egy szenvedéstörténettel!
Nem kivételes, egyedi eset vagyok.
Ezen a történeten, úgy gondolom, minden nyugdíjas átesik.
Vigyázzunk, hogy bele ne pusztuljunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése