Ma föld vagyok,
Akire langymeleg tavaszi napsütés ráragyog,
Holtamból feléleszt az enyhe szél,
Már jól vagyok.
Sejtjeim osztják mikroorganizmusok,
Szinte robbanok,
Hóvirágok döfik át bőrömet és krókuszok,
Ereimben még zavaros hólé csordogál,
Sár vagyok,
De amint a testem melegség járja át,
Felszáradok.
Madaraknak élelmet adok, embereknek munkát,
Már szép vagyok.
Te csodálsz engem, és tisztelsz,
Mert Föld vagyok.
A tél, számomra mindig a halált idézi.
Úgy érzem magam ebben az évszakban, mint anyai nagyapám érezhette magát, amikor a II. Világháborúban, a magyar csapatokkal a Don vidékén menetelt hóban, fagyban, embertelenségben.
A holnap fogalma megfoghatatlan lehetett számára.
Soha nem tért haza, nem hallottunk felőle.
Most, a tél szorításában erre gondolok, napról- napra fokozódó feszültséggel:
Mikor lesz már vége?
Azután a hosszú menetelés végén, a tavaszi napsütés új életet lehel belém is.
Újra tervezni kezdek, egyre többet gondolok a holnapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése