Tegnap újra átéltem az érzést, mellyel egy évvel ezelőtt életemben először ötvenkét évesen találkoztam.
Egerben, a Cursillo zárása előtt, Béla Atyának vallottam meg vétkeimet, feloldozást nyertem, áldozhattam.
Krisztus testének elfogadása, jelképes magamhoz vétele után szokásos esti zuhanyozás következett.
Soha olyan tisztának nem éreztem magam.
Tisztának, bűntelennek és felszabadultnak.
Az Advent időszakára készülve, tegnap oda értem, hogy ugyanezt megtehettem.
Csodálatos napom volt.
A nap megkoronázásaként a Déri Múzeumba vezetett utam, Japán kincsei között sajátomat is megtaláltam.
Mert kincsnek tekintem mindazt, amit újra megtaláltam.
Elgondolkodtam azon, miért csak Isten és ember transzcendentális kapcsolatában van jelen a vétkeinkkel való rendszeres szembenézés, bűnbánat, megbocsátás, jóvátétel.
Isten az Ő képére formált bennünket, embertársainkkal szemben mégis oly keveset gyakoroljuk e szent erényeket.
Amióta Isten fogadott gyermekeként élek, életem szerves részévé vált a rendszeres önvizsgálat, vétkeimmel való őszinte szembenézés.
A bűnbocsánatért való könyörgéssel nem zárul le a megtisztulás folyamata.
Akkor válik teljessé, amikor magam is teljes szívemből megbocsátok az ellenem vétkezőknek.
Tegnap, ezt a maga teljességében átéltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése