A napokban köszöntöttük születésnapján Dávidot, keresztfiunkat.
Születésére jól emlékszem.
Sárbogárdon, egy dunántúli helyőrségben szolgáltam a hazát.
Húgom, röviddel azelőtt kötött házasságot sógorommal, Lacival.
Közös életükhöz a szerelem megvolt, de saját lakásnak még híján voltak.
Dávid már ott mocorgott.
Azonnal felajánlottuk, hogy költözzenek hozzánk.
Másfél szobás, lakótelepi lakásunkba boldogság költözött.
Már négyen vártuk izgatottan a kis jövevény érkezését.
Laci motorkerékpárral cikázott otthonunk és a kórház között.
Egyik napon kisebb baleset történt, de szerencsére ép bőrrel megúszta..
Isten vigyázott ránk.
Dávid egészségesen jött a világra, mindannyiunk nagy boldogságára.
Nekünk Ágnessel közös gyermekünk nem volt.
Dávidot sajátunknak tekintettük, tekintjük.
Néhány hónap babázás következett.
Dávid szépen fejlődött.
Névadó ünnepséget szerveztünk a kisvárosban.
Természetes volt, hogy az anyakönyvvezető előtt, Dáviddal a karjainkban, mi tettünk fogadalmat.
A valódi keresztséget nem tudtuk megadni Neki.
Felnőttként ez már az Ő választása lesz.
A példát megadom neki, segítek is, ha kéri.
Már 24 éves, felnőtt férfi.
A közelünkben, egy debreceni könyvkiadónál dolgozik.
Ő is, mint az egész család, életünk folyamán szoros közelségben él.
Nem Isten előtt tettünk fogadalmat, de legalább olyan komoly az egykori szerepvállalás.
Fontos nekünk, mint Péter és Nóra, a testvérei, akik ma velünk élnek, debreceni tanulmányaik miatt.
Szomorkodnom kellene, hogy Ágnessel nem született közös gyermekünk?
Vannak gyermekek körülöttünk, akiknek örülhetünk.
Dávid születésnapján ezek jutottak eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése