Az idő változatlan, folytatom gondolatmenetem.
Amikor a négy őselemről írtam verset, a vízről ez jutott eszembe:
VÍZ
Széltől is óvtalak, amikor magzat voltál,
Nevedre magam tettem pecsétet homlokodra,
Táplálékot vittem anyád emlőiből, ha sírtál,
Ma is megkívánsz,
Ha felcsillan hűs patak fodra.
Magamból adtam múlandó tested legjavát,
Nélkülem, míg élsz, nem létezhetsz.
Mégis semmibe veszel, meg sem látsz!
Amit kölcsönbe vettél, visszajár, emlékezz!
Hálátlan vagy, pedig oly sokat adtam!
Természetesnek veszed, ha kedvedre való vagyok.
Rám mégsem vigyázol, miattad lettem tisztátalan.
Bűzös mocskaidtól itt- ott már rothadok.
Ha ellenem továbbra is ennyit vétkezel,
Figyelmeztetni foglak, hogy örökre eszedbe vésd!
A világ ura hiába akartál lenni ezerszer,
Elsöpörtelek.
Mi lett belőled? Nézd!
E gondolatok írják le talán legérzékletesebben, hogyan gondolkodom a természetről, aminek én is része vagyok.
Apró, jelentéktelen részecskéje.
Megtanultam tisztelniŐt, de az emberiség egésze oly sokat vétett már ellene, hogy van miért félnünk.
Ha szeretjük gyermekeinket, unokáinkat, komolyan kellene vennünk egyre haragosabb figyelmeztetéseit.
Következmények nélkül nem élhetünk vissza jóságával, mint ahogyan saját testünket sem gyötörhetjük büntetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése