Egész életemben szűkölködtem igaz barátokban.
Ma is nagy hiányát érzem, hogy alig van valaki, akivel nap- mint nap szót válthatnék.
Az egyetlen/ Ágnesen kívül- akivel újra társak lettünk- Aranka húgom.
Ő minden nap felhív, hogy tudja, jól vagyok.
Az elektronikus " országúton eljutok emberekhez, barátokhoz, de az nem pótolhatja az emberi szót.
Korábban nem zavart, sőt kifejezetten jól esett.
Becsuktam a lakás, a kapu ajtaját és belemerültem a barkácsolásba, a kertgondozásba.
Átalakult életemben ezt nem tehetem meg.
A lakás falai közé zárva nehezen viselem az emberek hiányát.
Ez az időszak az évnek azon szaka, amikor / tapasztalataim szerint/ veszélyeztetett helyzetben vagyok.
Könnyen sodródhatok a szakadék széle felé.
Nem kerültem ebbe az állapotba.
Annak köszönhetem, hogy felfogásomon változtattam.
Ma már tudom, hogy bármilyen sötétség telepszik is rám, pillantásommal megtalálhatom a fénysugarat, amely átvezet a sötétségen.
Ezt tettem tegnap is.
Lementem a templomba, olyan emberek közé, akik hasonlóan gondolkodnak.
Jól esett szólnom Istenhez, erőt kaptam megpróbáltatásaim elviseléséhez.
Ma már úgy gondolkodom:
- Nincs olyan idő, amikor ne kapnék biztatást a túléléshez.
Bíznom és remélnem kell.
Tennem is, de nem olyan görcsös, kilátástalan küzdelem kell részemről, mint azelőtt.
Keresnem kel valakit, akihez szólhatok.
Ha mást nem látok, Hozzá kell szólnom.
Ő mindig elérhető, mindig segít.
Györgyi nem kapta meg ezt a biztatást az élettől.
Ő átment arra az oldalra, ahonnan én visszafordultam.
Döntésemet azóta is tiszteletben tartom.
A bennem lezajlott változásokat igyekszem megőrizni, erősíteni.
Elővettem azt a versemet, amelyet a kórházból való felépülésem után írtam, amikor kerestem az utam:
-Merre tovább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése