Ha a hónapot egy szóval akarom jellemezni, azt mondom: szomorú.
Ma engem is ez a szó jellemez.
Ma huszonharmadika van, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc ünnepe.
Az ünnep soha nem idézett elő bennem emelkedett hangulatot, annyi minden rakódott rá, ma is raknak rá.
Nem tudok felhőtlenül ünnepelni.
Fél évszázad távlatából, bár egyidős vagyok a forradalommal, még sem ismerem, sokszor nem értem, mi is történt valójában.
Mit szóljon, egy tizen- huszonéves fiatal?
Emlékszem, apám elmesélte, megmutatta nekem a selypi cukorgyár előtt azt a villanyoszlopot, ahová fel akarták akasztani.
Azt az embert is, aki ezt követelte.
Pedig ő csak egy szabolcsi nincstelen család nehézsorsú gyermeke volt, aki éppen könyvelő, majd fizikai munkásként dolgozott.
Fiaként természetes, hogy az Ő igaza me3llett álltam.
Ma is úgy gondolom, hogy aki erőszakra buzdít, soha nem lehet igaza.
Az ország helyzete, saját anyagi biztonságom is elszomorít.
Válság van.
Eddig is volt.
Eddig önmagunk összehúztuk a nadrágszíjat, valahogy túléltük.
De most mások húzgálják derékszíjunkat és már nem csak a hasunkon, hanem a nyakunkon is.
Nem tudom, miért ugrik be a történelemből a világháborús gazdasági visszaélések képe?
Mert egyesek most is saját pecsenyéjüket próbálják sütögetni egy világégés, egy országégés tüzénél.
Mi pedig, fulladozunk a füstben.
Halottak Napjára készülünk.
Én még nem akarok ünnepelt lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése