Gondolatok Halottak Napjára

Közeledik Halottak Napja.
Amerikai kultúrterületen halloweent ünnepelnek.
Jelmezbe öltözve riasztják a HALÁL-t, kísérteteket, ártó szellemeket.
Mi rendbe tesszük a temetőket, szeretteink sírját virágokkal, gyertyákkal borítjuk.
Felkészítjük lelkünket a találkozásra.
A napokban én is szeretettel gondolok Édesanyámra, Édesapámra, nagymamáimra, nagyapáimra.
Szívesen idézem fel Feri Bácsi, Margó kollégáim emlékét.
De eszembe jut Dédike is, Angéla nagymamája, aki ugyan olyan elbűvölő ember volt, mint az én nagymamám.
Gondolok Ágnes édesapjára is, aki apám volt Apám helyett.
Nem a halállal készülünk találkozni, nincs félnivalónk.
Versemmel köszöntöm Őket.
Nyugodjatok Békében!

Holtidéző

Ma éjjel újra találkozhatunk,
rövid időre közös lesz utunk.
holtak élőkkel szembenéznek,
riadnak, örülnek, beszélnek
szeretteiknek,
gyertyát gyújtanak.
emlékezés, lelkiismeret, harag
kavarog a novemberi hűvös szélben,
kérdések:
ő miért, én miért nem?
holt lelkek találkoznak ma
élőkkel néhány pillanatra,
mint millió lobogó gyertyaláng,
szemekben tükröződő fény nyaláb
virágbaborult temetők ölén,
otthonok eldugott sötét rejtekén.

Miénkitta tér?

Kérdőjel nélkül, ez a felirat volt Pici Bácsi pólóján, amikor megcsömörlötten a hírcsatornából áradó szózuhatagtól, a közszolgálati csatornára kapcsoltam.
A Magyar Dal Napja fellépői igazán kárpótoltak bosszúságomért.
Pici Bácsi, Tini Bácsi velem egykorú művészek.
Életművükkel már bizonyították, hogy megérdemelnék a Teret, amit most mások töltenek be:
Levitézlett politikusok, zavarkeltők, bombagyárosok, sokan, akik a zűrzavarban érzik jól magukat.
Egy hosszú hétvégén, nemzeti ünnepünkön vagyunk túl.
A mi szégyenünk, hogy a tisztes polgároknak kellett elkerülniük Budapestet, mert a teret olyan emberek töltötték be, akik miatt szégyenkeznünk kell ünneplés helyett.
Adjuk át a teret a Pici Bácsiknak, Tini Bácsiknak, akik olyan értéket közvetítenek, amire büszkék lehetünk.
A magyar dal már kivívta tekintélyét a világban, megbecsülésnek örvend.
Azokat engedjük a térre, akik ezért tesznek.
Akkor majd elmondhatjuk:
Miénk itt a tér!

Október

Ha a hónapot egy szóval akarom jellemezni, azt mondom: szomorú.
Ma engem is ez a szó jellemez.
Ma huszonharmadika van, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc ünnepe.
Az ünnep soha nem idézett elő bennem emelkedett hangulatot, annyi minden rakódott rá, ma is raknak rá.
Nem tudok felhőtlenül ünnepelni.
Fél évszázad távlatából, bár egyidős vagyok a forradalommal, még sem ismerem, sokszor nem értem, mi is történt valójában.
Mit szóljon, egy tizen- huszonéves fiatal?
Emlékszem, apám elmesélte, megmutatta nekem a selypi cukorgyár előtt azt a villanyoszlopot, ahová fel akarták akasztani.
Azt az embert is, aki ezt követelte.
Pedig ő csak egy szabolcsi nincstelen család nehézsorsú gyermeke volt, aki éppen könyvelő, majd fizikai munkásként dolgozott.
Fiaként természetes, hogy az Ő igaza me3llett álltam.
Ma is úgy gondolom, hogy aki erőszakra buzdít, soha nem lehet igaza.
Az ország helyzete, saját anyagi biztonságom is elszomorít.
Válság van.
Eddig is volt.
Eddig önmagunk összehúztuk a nadrágszíjat, valahogy túléltük.
De most mások húzgálják derékszíjunkat és már nem csak a hasunkon, hanem a nyakunkon is.
Nem tudom, miért ugrik be a történelemből a világháborús gazdasági visszaélések képe?
Mert egyesek most is saját pecsenyéjüket próbálják sütögetni egy világégés, egy országégés tüzénél.
Mi pedig, fulladozunk a füstben.
Halottak Napjára készülünk.
Én még nem akarok ünnepelt lenni!

Kitartással

A vers megítélése nem az én dolgom.
Amikor írtam, elkeseredett voltam, kilátástalannak éreztem az életem.
Hogy miért éppen keljfeljancsi?
Tudtam, csak akkor volt értelme visszajönnöm, ha úgy viselkedem, mint ez a gyermekjáték.
A keresztségben magam is a János nevet kaptam, de életemben József néven szólítottak, szólítanak.
Mindkettő megtisztelő.
Akár Jézus apjára gondolok, akár leghűségesebb tanítványára, előhírnökére, példa lehet számomra és mások számára.

Keljfeljancsi!

Helló világ!
Újra itt vagyok,
igaz, szemem, még nem örömtől, csak láztól ragyog.
a halálnak sem kellettem,
visszarángattatok,
gyanús pillantásotok észre sem veszem,ne sajnáljatok!
magatok mellett helyet adjatok,
mert valahol nekem is lennem kell,
ha már vagyok!
vigyázzatok rám angyalok,
még figyeljetek!
Élet és Halál között nincsenek határok,
mióta újjászülettem,
a halál folyóján mezítláb járok, melyet hordalékként színültig hordtak
be nem váltott ígéretek, fejemre szórt átkok,
gyűlölködő emberek, szebbjövőről szőtt álmok.
dolgom még bevégezetlen,
erősödő hittel újra talpra állok,
hiába nyomjátok makacs fejem,!

Szólj Hozzá!

Egész életemben szűkölködtem igaz barátokban.
Ma is nagy hiányát érzem, hogy alig van valaki, akivel nap- mint nap szót válthatnék.
Az egyetlen/ Ágnesen kívül- akivel újra társak lettünk- Aranka húgom.
Ő minden nap felhív, hogy tudja, jól vagyok.
Az elektronikus " országúton eljutok emberekhez, barátokhoz, de az nem pótolhatja az emberi szót.
Korábban nem zavart, sőt kifejezetten jól esett.
Becsuktam a lakás, a kapu ajtaját és belemerültem a barkácsolásba, a kertgondozásba.
Átalakult életemben ezt nem tehetem meg.
A lakás falai közé zárva nehezen viselem az emberek hiányát.
Ez az időszak az évnek azon szaka, amikor / tapasztalataim szerint/ veszélyeztetett helyzetben vagyok.
Könnyen sodródhatok a szakadék széle felé.
Nem kerültem ebbe az állapotba.
Annak köszönhetem, hogy felfogásomon változtattam.
Ma már tudom, hogy bármilyen sötétség telepszik is rám, pillantásommal megtalálhatom a fénysugarat, amely átvezet a sötétségen.
Ezt tettem tegnap is.
Lementem a templomba, olyan emberek közé, akik hasonlóan gondolkodnak.
Jól esett szólnom Istenhez, erőt kaptam megpróbáltatásaim elviseléséhez.
Ma már úgy gondolkodom:
- Nincs olyan idő, amikor ne kapnék biztatást a túléléshez.
Bíznom és remélnem kell.
Tennem is, de nem olyan görcsös, kilátástalan küzdelem kell részemről, mint azelőtt.
Keresnem kel valakit, akihez szólhatok.
Ha mást nem látok, Hozzá kell szólnom.
Ő mindig elérhető, mindig segít.
Györgyi nem kapta meg ezt a biztatást az élettől.
Ő átment arra az oldalra, ahonnan én visszafordultam.
Döntésemet azóta is tiszteletben tartom.
A bennem lezajlott változásokat igyekszem megőrizni, erősíteni.
Elővettem azt a versemet, amelyet a kórházból való felépülésem után írtam, amikor kerestem az utam:
-Merre tovább?

Gyönyörű vasárnap

Ma, mint egy idő óta minden vasárnapon, templomban voltam.
Imádkoztam Apámért, testvéreimért, szeretteimért, barátaimért.
Az előző versemet felépülésem után Egerben, egy lelki gyakorlaton írtam.
Akkor a hazatérés című verssel imádkoztam, ma is ez volt személyes imám.

Hazatérés

értelmem égboltja felett tornyosuló viharfelhőimen
lágy fuvallat nyit szakadást,
megnyílik az égi palást,
fénysugár szárít könnyeket,
színez két, homályos, kék szemet,
láthatóvá tesz emberöltőnyi éveket,
mit zavarossá tett a tökéletlen emlékezet.

hiába Isten alkotta szerkezet,elrontottam.

csalódásom, keserűségem ebből eredezett.
-Jöjj Istenem, szépre, jóra tanítani,Te jó vagy, és türelmes!


-Én voltam, ki vétkezett.
figyelek rád, mint aki elfogadja a segítő kezet.

homlokom megérintette valaki,
s a testben melegség áradt, szeretet.
-Nem kutatom, tudom, hogy ki
adott helyet ,
esélyt újra családban élni,
hinni, remélni.

-Ma egyek vagyunk Veled.

-Ha már nem látsz is, fogom kezed.
szeretetem
az igaz úton vezet.

LIGHT A CANDLE IN MEMORY

A címben szereplő emlékeztető az interneten gondozott családfa meglátogatásakor ötlött a szemembe.
Valóban.
- gondoltam, mert apám halálának harmincadik évfordulója közeleg.
Megnéztem a napokban feltöltött fotóit.
Fiatal katonatiszt arcképe, egy gyermekkori kirándulás fotója.
Nem sok.
Talán a legkedvesebb, legjellegzetesebb mégis ez, egy hétköznapi pillanat emléke.
Örökké tett- vett, ahogyan én is jól érzem magam.
A képen svájcisapkában látható, szája sarkából égő cigaretta lóg.
A felvétel selypi otthonunk udvarán készült.
Mellette hokedlin egy kibelezett Pannónia motor alkatrészei és szerszámok.
Ez volt Ő.
Amikor már nehezen ment a munka, elérte a VÉG.
A napokban Rád gondolok APA!
A gyertyát meggyújtom figyelmeztetés nélkül is.
Holnap a templomban Érted imádkozom.
Nyugodj Békében!

Az Őszi Képekről

Ha az ősz került szóba, eddig úgy nyilatkoztam:
Utálom!
Ma, amikor sétálok a városban, másként érzek.
Valami szépet látok.
A napokban a szatmári országrészben jártam, Sonkádon.
Utunk a Szatmárcseke melletti Rókás dűlőnél vezetett.
A táj magával ragadó látványát fokozta a fák harsogó, szinte lehetetlen színorgiája.
Csak egy igazi művész képes anélkül visszaadni, hogy giccsnek éreznénk.
A látvány elindította agyműködésemet.
Ezt a lelki állapotot nevezem én:
„Agy túlműködésnek”
Vagy egy alkotói fázis kezdete- vagy a depressziós epizód kezdete.
Jól vagyok, Köszönöm szépen, csak elővettem a jegyzeteimet, befejeztem egy félbehagyott verset.

Őszi Kép

Küldetését befejezve,
Rozsdás falevél pottyant fejemre,



Jelezve végérvényesen-
Az ősz átvette hatalmát felettem.
Ha energiám elég, mit félretettem ,
Talán mindent legyőz.



Az ősz színei kápráztatják szemem, hallgatag sétálok a szigeten,



Keresve múló éveim értelmét,



Elmém bölcselkedésre késztetem,
Testem szinte kész tetem, de lelkem tettrekész.



Az őrült patikus kotyvaszthatott ilyen színeket,
Mi most rám hatott,
Baljós végzetként
Okozott olyan hangulatot,



Mi agyamon hirtelen átfutott:



Nem fejeztem be a leckét!



Kezeim lassan megpihennek,
Fárasztó napok után délre mennek
Fecskék, gólyák, vadludak.



Zarándokútra keltek.



Én ittmaradtam röghöz kötötten,
Járom a be nem járt utat.



Ínséges időkre készülődöm,
Kétségek között őrlődöm:



Vajon, maradt elég tartalékom?



Ittragadni ezen a földön,
Ha ködös ősz után hideg tél jön?



Otthonom lesz- e éltető hajlékom?


Vagy gondolataim, mit papírra vetettem ezen a bölcselkedő őszi esten,



Újrahasznosítható hulladék marad.



Őrületben magamra maradva hűl ki testem,
Mint annak a patikusnak



Képeit – csodálva lestem-
Lelkem, néhány nyomot hátrahagyva
Új úton halad.

Bajtársi búcsú

Életünkben nem adatott meg, hogy találkozzunk.
Én próbáltam kapcsolatba lépni Veled, mert lett volna mit mondanom, kérdeznem.
Bár személyesen nem ismerhettelek, de ismertem magam, a depressziót, amellyel mindketten harcban álltunk.
A tükörképem voltál.
Te, a kritikus pillanatban, amikor választhattál Élet és Halál között, az utóbbit választottad.
Nem Te veszítettél a harcban, hanem a Világ, amely körülvett.
Én, amikor szeretettelenül éltem, megismertem Őt, akiben hinni lehet, bízni kell, aki akkor is szeret, ha már mindenki lemondott Rólad, ha már mindent elveszítettél.
Nincs bennem sajnálkozás, ezt visszautasítanád.
De a hozzánk hasonlóaknak úgy segítenék!
Neked nem tudtam, de írok, életemmel példát mutatok, aki figyel rám, megismerheti a depresszióból kivezető utat.
Egyszer biztosan találkozunk.
De nem siettetem ennek idejét.
Búcsúzom Tőled, mint a szó szoros értelmében vett bajtársak teszik.
Isten Veled, Györgyi!