Ma egy rosszkedvű bejegyzést teszek a naplómba.
Amíg dolgoztam, a hónapnak ezt az időszakát „sokadikának” neveztem.
Ma, amikor nyugdíjból kell megélnem, inkább „nulladikának „ nevezem.
Egy idő óta teljesen kifogytam a pénzemből.
Harmincévi munka után, 2008- ban időnként azt kell megfogalmaznom magamban, hogy éhes vagyok.
A gyermek József Attila a szegénységet megtapasztalva egy szép verset írt.
De szeretnék gazdag lenni..- kezdte.
Tőlem csak egy rosszkedvű blogbejegyzésre futja.
Nem szeretnék gazdag lenni, csak a számláimat „görcsölés” nélkül kifizetni, időnként egy jóízűt enni, néha egy ruhadarabot vásárolni magamnak.
A vasárnapi szentmisén a perselybe úgy betenni kétszáz forintot, hogy ne arra kelljen gondolnom:
Uram, ez az összes vagyonom, Neked adom.
Nem vagyok depressziós.
A szomorú tekintetem láttán Ágnes időnként megkérdezi:
Valami baj van?
Semmi.
Válaszolom.
Mi baj lenne?
Nem vagyok egyedül, dolgozni, pénzt keresni már nem tudok, de már kevéssel beérem.
Nem iszom le magam, régen megtettem, rosszul tettem.
Senkit nem hibáztatok sorsomért.
Nem ragasztok rá matricát, miszerint:
„Gyurcsány a hibás!”
Bizonyára én rontottam el sok mindent.
Tetteinkért pedig egyszer meg kell fizetni.
Én most ezt teszem.
Nemrégiben Debrecen főutcáján sétáltam.
A Kistemplom közelében figyeltem fel, egy beesett arcú, velem egykorú, szomorú férfira.
A kezében egy receptet tartott, előtte edénykéjében aprópénz gyűlt a recept kiváltására.
Eszembe jutott, hogy egyik gyógyszerem receptje hetek óta hányódik asztalomon, mert nincs pénzem kiváltani.
Ez lenne a megoldás?
Nekem is így kellene pénzhez jutnom?
Szégyenlem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése