A minap egy közjáték zökkentett ki lelki egyensúlyomból.
Tulajdonképpen legyinthetnék rá, mégis úgy éreztem, tollat kell ragadnom, mert mindannyiunk- gyakran rossz közérzetének egyik jellemző megnyilvánulása, ami elkerülhető, mi magunk tehetünk ellene.
A délelőtti autóbuszra szálltam fel.
Óvatos voltam, mert agyvérzésemet követően még gyenge vagyok, gyakran szédülök, egyensúlyom bizonytalan.
Az első dupla ülésen egy idős hölgy fészkelődött.
Igyekeztem leülni, mert a jármű elindult.
A rándulás miatt a hölgy melletti ülésre huppantam, közben nekivágódtam.
Rosszallóan nézett rám.
Bocsánat! - rebegtem többször is.
Szégyelltem magam, de már csak ennyit tehettem.
A hölgy kisvártatva felpattant, leszállni indult.
Az ajtónál hátrafordulva fennhangon kelt ki magából.
Ez nem normális!
Elszomorodtam, de nem szóltam.
Magamban gondoltam csak:
Ha ez a normális magatartás, akkor nem akarok normális lenni!
Az, a morbidnak tűnő reklám ötlött fel bennem, amelyben egy dawn- kóros kisfiú hangsúlyozza:
Én nem akarok normális lenni, speciáális akarok maradni!
Aki nem ismer, annak alapján ítél, hogy farmerbe,, fekete pólóba öltözött, hosszú haját lófarokba összefogó, fülbevalót viselő ötvenes ember vagyok.
Bár látásom károsodott, nem tartok a kezemben fehér botot.
Ki kellene írnom magamra, hogy nem vagyok normális?
Vagy elég lenne, ha egymással türelmesebbek, figyelmesebbek, megértőbbek lennénk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése