Vasárnap Ágnessel voltam szentmisén.
A hívek többsége máriapócsi zarándoklaton vett részt László Atya vezetésével.
A szentmisét András Atya celebrálta.
Először hallottam Őt beszélni.
Halkan, elcsukló hangon szólt hozzánk, mégis értettük Őt.
Arca, szemei, mozdulatai hangok helyett közvetítették felénk az Igét.
Emlékképeim jöttek elő egy évvel ezelőtti kórházi lábadozásom időszakából.
Magam is hatalmas erőfeszítések árán tudtam kapcsolatot teremteni környezetemmel.
Írtam, mutogattam, mert a torkomon csak sípoló zörejek jöttek át.
Félelem volt bennem, hogy vajon egész életemben némaságra leszek ítélve?
Hiszen annyi mindent szeretnék mondani az embereknek.
Azután, amikor halkan ugyan, de beszélni kezdtem, egy kórteremben feküdtem Mihály Bácsival, akinek az agyvérzés a beszédközpontot támadta meg.
Ő egyáltalán nem tudott beszélni.
Pártfogásba vettem.
Csodálatos volt, hogy én megértettem, közvetítettem másoknak.
Én lettem az Ő hangja.
Ezek az emlékek ösztönöztek arra, hogy hazatérve lázasan írni kezdtem, véletlenül se merüljön feledésbe egyetlen lényeges gondolatom se.
Igaz, a végeredmény időnként zavarosra sikeredett, de most, amikor már kezdenek letisztulni gondolataim, van időm rendbe tenni, érthetővé „fésülni” az írást.
András Atya vasárnapi miséje nekem erről szólt.
Mert lehetünk némák, Jézussal gondolatban is tudunk kapcsolatot létesíteni, ha fontos, képessé tesz bennünket írással kommunikálni, mozdulatokkal, gesztusokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése