Szent Iván éjjelén, a múzeumok éjszakáján túl vagyunk.
Akkor kicsit megkeseredett szájízzel vettük tudomásul, hogy a kultúra bizonyos területei- bármennyire szeretnék is nyitni, egyesek számára zárva maradnak.
Történt ugyanis, hogy Ágnessel elindultunk felfedezni Debrecen legnagyobb kincseinek tárházait.
Tolongtunk a sorban, hogy bejuthassunk, amikor ismerősünk hívta fel a figyelmünket a kétezer forintos belépőjegyre.
Igaz, Ő úgy értette, mi az a pénz, hiszen három csodálatos múzeumba juthatunk el.
Riadtan álltunk ki a sorból, mert nálam egy jó ideje már „hónap vége van.”
Most is, kettőnk négy zsebében összesen volt kétezer forint.
Szerencsére a koncertek ingyenesek voltak, a sétáért sem kellett fizetni, a város látnivalóiért sem.
Így hát egy kellemes nyáresti sétával megelégedtünk, majd amikor már megengedhetjük magunknak, pótoljuk a látogatást.
A város legnagyobb lakótelepén, a Tócóskertben élünk.
Nap mint nap elsétálunk a Holló László Emlékmúzeum bejárata előtt, mindig későbbi időpontra halasztottuk, hogy átlépjünk a kapun.
Most, csalódásunk ellensúlyozásaként vettük a bátorságot, bizonytalanul beléptünk.
A biztonsági őr- mint egyfős személyzet fogadott bennünket, úgy nézett ránk, mint a fehér hollóra.
A százforintos belépőjegy igazán aránytalan volt a látnivalóhoz képest.
Senki nem zavart bennünket, élmény volt ismerkedni Holló László képeivel, munkásságával.
A rövid séta megalapozta elhatározásunkat, hogy többet is megtudjunk a város díszpolgárának művészetéről, a Déri Múzeumban kiállított többi festményéről.
Minden esetre, ma másként tekintünk a szomszédságunkban diszkréten megbúvó ház és kertje bejáratára.
Egy kicsit sajátunknak érezzük, büszkék vagyunk rá.
Életünk más területein sincs ez másként.
Rohanunk, de csak azt vesszük észre, ami rikít, orra esünk benne.
Ezek mellett, a diszkréten megbúvó értékek mellett elsétálunk és csalódottak vagyunk, hogy az értékek számunkra elérhetetlenek.
