2011. szeptember 10., szombat

Kaplonyi Barátok: Bocsáss meg a másik embernek!

Kt.
Az ószövetségi szentírás már tartalmazza az igazságnak mindazokat a csiráit, amelyek Krisztus tanítása nyomán az Újszövetségben virágba borulnak. De ez olykor több is már, mint egyszerű csira, szinte az Evangélium elővételezése, amint például ez a mai vasárnap olvasmányából is kitűnik, a megbocsátással kapcsolatosan. „Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik?”(Sir 28,2-4) Ha Isten ezt kérte az ószövetségi néptől, akkor sokkal inkább elvárja ezt az újszövetségitől, amely hallotta Isten Fia tanítását, s látta, amint kereszten haldokolva a Mennyei Atyától, kivégzői számára kért bocsánatot.
Jézus tökéletesítette a megbocsátás törvényét: kiterjesztette minden emberre és minden sértésre, ő ugyanis vérével minden embert testvérré tett, és elégtételt adott mindenki bűnéért. Ezért válaszolja Péternek, aki azt kérdezi, vajon hétszer is meg kell bocsátania testvérének: „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (18,21). Ez a keletieknél szokásos kifejezés azt jelenti, hogy számtalanszor, tehát mindig.
A kegyetlen Lámech énekében, a Teremtés könyvében azt olvashatjuk, hogy „hetvenhétszer” áll majd bosszút (Ter 4,24). A Szentírásnak abban a szövegében a kifejezés a rossz félelmetes elterjedését jelezte. Ha azonban a rossz felmérhetetlenül szapora, a jó sem lehet kevésbé hatékony. Jézus azért használja ugyanezt a kifejezést, hogy rámutasson: a rosszat a sértések fáradhatatlan megbocsátásában megnyilvánuló határtalan jósággal kell legyőzni. Ha jól meggondoljuk, zavarba ejtő, szinte nyugtalanító kötelességről, parancsról van szó.
Mert azt is állíthatjuk, hogy a megbocsátás a hivő ember számára a tizenegyedik parancsolat. Ha betartanánk, a közösség, az emberek élete gyökeresen megváltozna.
Nagyon jól tudjuk ugyanis, mi nem jó nekünk! Mi fáj, mi bánt! Számon is tartjuk sebeinket, akár hetedíziglen is! Péter – úgy tűnik – ezen már túltette magát. Kész hétszer megbocsátani. Legyünk őszinték: ez nekünk nehezünkre esne. Jézusnak viszont ez sem elég: hatványozottan kell megbocsátanunk mindazoknak, akik nem tartják magukat a szabályhoz, és kétféle mércével mérnek: másokkal szemben kíméletlenek, magukkal szemben elvárják a legnagyobb tapintatot és kíméletet. Ilyen emberről szól a jézusi példabeszéd. Vajon hányan ismerünk magunkra?
Kt. Jézus a szívtelen szolgáról szóló párbeszéddel tette a megbocsátásról szóló tanítását még világosabbá. Ennek mérhetetlen adóságát, ezer talentumot, ura egyszerűen elengedi. Ugyanez a szolga, hihetetlen kemény szívvel, egy jóval kisebb, százdénáros adósságért börtönbe veti szolgatársát. Azonnal megértjük a példabeszéd mélyén rejlő igazságot: a végtelenül irgalmas Isten látva a bűnös bűnbánatát, esedezését és jóravaló készségét, még a legnagyobb bűn-tartozást is megbocsátja, eltörli.
A példabeszéd ugyanakkor rámutat egy ember hitvány kicsinyességére: jóllehet neki is végtelen nagy szüksége van az irgalomra, képtelen megbocsátani testvérének egy kis sértés miatt.
Kt. Isten irántunk való irgalmas jósága, hasonló lelkületet kell, hogy eredményezzen. Ez kell, hogy az alapja legyen a mi irgalmasságunknak, a mi megbocsátó lelkületünknek is. Isten nem méricskél, nem számítgat, hanem nagylelkűen megbocsát. Így mi se tehetünk másképp. Nem lenne jogos, hogy amíg Isten a tartozásunkat elengedi, addig számon tartsuk, hogy mások mi mindennel tartoznak velünk szemben, pedig a bocsánatunkat kérik.
Hogyha mégis azt tapasztaljuk, hogy az irgalmas lelkület nagyobb erőfeszítésbe kerül, tudatosítanunk kell, hogy arra van szükség, hogy mi magunk is megtapasztaljuk Isten irgalmas jóságát pl. egy-egy jól végzett szentgyónásban. A megtapasztalt irgalomból, az Istentől kapott bocsánat kegyelméből bőven meríthetünk erőt ahhoz, hogy mi is megbocsátóak legyünk.
Kt. Bár a bukott emberben benne rejlik a gőg és a bosszúvágy és a bocsánat olykor igen sokba kerül, mégis elengedhetetlen feltétele annak, hogy valaki elnyerje Isten részéről saját bűneinek bocsánatát.
Nincs harmadik út: vagy megbocsátunk, és bocsánatot nyerünk, vagy megtagadjuk a bocsánatot, és akkor elítéltetünk. „Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.''- vonja le Jézus a világos és egyértelmű végkövetkeztetést. Itt visszatér az első olvasmány figyelmeztetése: „Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést… Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársadat, gondolj az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést” (Sir 28,6-7).
Kt. Olyan tanítás ez, amelyről soha nem lehet eleget elmélkedni. Át kell kutatnunk szívünket, nem fészkelte-e be magát valami ellenszenv, rosszindulat akár csak egy testvérünk iránt is. Jézus nem véletlenül tanította ezt az imát: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12).
Pál apostol írja a Szentleckében: „Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk”(Róm 14, 8.). Így hát a mi életünk és a felebarátunk élete is Istené – nem egymásnak, hanem elsősorban Istennek vagyunk eladósodott szolgái. Épen ezért ne tartozzunk senkinek semmivel – csak kölcsönös szeretettel.
A szentmise befejező könyörgésével kérjük: „Istenünk. mennyei ajándékod éltető ereje járja át lelkünket és testünket, hogy ne a mi ösztönös természetünk uralkodjék bennünk, hanem e szentség hatása irányítson minket mindenkor”. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: