Hármas halálugrás a semmibe

Amikor Európában nyilvánvalóvá vált a hagyományos „történelmi" kereszténység csődje a 19. században, három rendkívül radikális gondolkodó kísérelte meg szinte egyszerre a végleges és teljes szakítást a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással: Marx, Nietzsche és Freud. Követőik egy évszázaddal később a kinyilatkoztatás két népe, a zsidók és a keresztények üldözésének soha nem látott szellemi, intellektuális és politikai mélységeit érték el.


Marx szobra Berlinben. Új utópiát hirdetett.
Mint cikksorozatunk előző részeiben bemutattuk, a középkori katolikus feu­dális állam elnyomó rend­szerére két irányból érkezett válasz a 16. században: keresztény oldalról a hit reformerei, a világiak részéről pedig a felvilágosodás hirdetői igyekeztek lerázni magukról és Európáról a félreértett kereszténység szabadság- és emberellenes rezsimjeit. Mindkét mozgalom felemás volt: számtalan pozitívumuk mellett rengeteg, azóta hibásnak bizonyult megoldást is beépítettek az új, polgári Európába. A protestánsok nagy tömegei éppúgy elidegenedtek a valódi keresztény megújulás folytatásától, mint elődeik, akik ellen harcoltak; a felvilágosodás hírnökeinek jelentős része pedig kifejezetten keresztényellenessé vált. A hivatalos teológiában is egyre nagyobb teret hódított a bibliakritika, a túlzott racionalizmus és a csodák tagadása; a tudományban pedig mindent eluralt a természettudományos gondolkodásmód materializmusa. A katolikus államegyház ellen indult harc fokozatosan Isten teljes kiszorítása felé terebélyesedett: Európa a fürdővízzel együtt a gyereket is elkezdte kiönteni. A 19. században Darwin evolúciós elmélete az élőlények létrejöttét is természetes folyamatokra vezette vissza, így Isten mintegy „fölöslegessé vált" a teremtésben (Hadüzenet a hitnek. Hetek, 2011. augusztus 5.). Mindezek a tendenciák és maga Darwin három nagy kaliberű gondolkodót ihletett arra majdnem egy időben, hogy az evolúció elméletét az emberre, a társadalomra és a lélekre is továbbfejlesztve megkíséreljenek végleg leszámolni a Mindenhatóval.

A hit, az erkölcs, a tulajdon és a család megsemmisítése

Karl Marx (1818-1883) gondolatrendszerének lényege az volt, hogy az emberi társadalom működését éppúgy teljes egészében anyagi okokra és törvényekre igyekezett visszavezetni, ahogy a darwinizmus és a materialista természettudomány szerint valójában is a puszta anyagból alakult ki. Ezt kombinálta Hegel filozófiai dialektikájával, amely azt tanította, hogy minden fejlődés, változás és mozgás ellentétek küzdelméből jön létre; amiből az is következik, hogy nincs jó rossz nélkül, hanem el kell fogadni mindkettőt a fejlődés érdekében, így végső soron a rossz is jó. Marx szerint az emberi társadalmak azért váltak igazságtalanná, mert az anyagi megélhetésért folytatott küzdelemben az erősebbek mindig elnyomták a gyengébbeket. (Ez a szociáldarwinizmus alaptétele, miszerint mindig a „legrátermettebbek élik túl".) Ezért egyetlen vallás, erkölcs vagy világnézet sem igaz valójában, hanem az anyagi érdekek kivetülése csupán a tudatban: az elnyomó osztályok vallása, erkölcse és világnézete az elnyomás fenntartását szolgáló hazugságok gyűjteménye; az elnyomottaké pedig az ő anyagi érdekeiket, küzdelmeiket szolgáló hamis tudat. Marx szerint magát a társadalmat kell úgy megváltoztatni, hogy ezek az ellentétek megszűnjenek, és akkor végleg megszűnik majd minden vallás és filozófia: ez lesz a kommunizmus. Marx szilárdan hitte, hogy övé az utolsó és egyben befejező világnézet, mely igazságát gyakorlati megvalósulásában fogja beteljesíteni.

„A vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki még nem szerezte meg önmagát, vagy ismét elveszítette... Az állam, a társadalom teremti a vallást, egy visszájára fordított világtudatot... A vallás ennek a világ­nak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsü­letügye, lelkesedése, erkölcsi szentesí­tése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja... A val­lás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illu­zórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát keresni." (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához.)

Marx gazdaságpolitikai fejtegetései szerint a polgári kapitalizmus teszi a legszélsőségesebbé a gazdagok és szegények közötti ellentétet. Így ez a leggonoszabb rendszer, de egyben a legalkalmasabb is arra, hogy elvezessen a végső, kommunista világforradalomhoz. És ezen a ponton magasztalja fel Marx - a jakobinusok nyomán - a forradalmi erőszak és a proletárdiktatúra jogosságát. Hiszen ha minden vallás, erkölcs és filozófia - köztük a Tízparancsolat és a Biblia is! - pusztán az ember anyagi érdekeinek megideologizálása, és egyik sem igaz, akkor szabad ölni és rabolni annak érdekében, hogy végül megteremt­sük az igazságos társadalmat. Ezért az elnyomott munkásosztálynak jogában áll megölni, kiirtani és kirabolni mindazokat, akik érdekeikkel (és vallásukkal, erkölcsükkel) akadályozzák a kommunizmus megvalósulását. Marx a leghatározottabban állította, hogy erőszak és diktatúra nélkül nem lehet az igazságos társadalmat megvalósítani; és mélyen lenézte azokat, akik békés úton igyekeztek ezt elérni. Tanítása szerint először egy világméretű erőszakos forradalomnak, majd egy szigorú proletárdiktatúrának kell következnie. Ennek során erőszakkal teljesen át kell nevelni a következő generációkat az ateista, kommunista világnézetre, és aztán lehet átlépni az új világba. Ehhez szerinte minden vallást, hitet és egyházat, minden erkölcstant, sőt magát a család intézményét is meg kell szüntetni (mivel az is az elnyomás intézménye), és minden tulajdont közössé kell tenni.

„A mennyet eljátszottam"

Marx számára nem volt ismeretlen a vallás. Apai nagyapja Trierben, anyai nagyapja pedig Hollandiában volt rabbi (csakúgy, mint felmenői közül többen is). Karl Marx apja, Hirschel Marx, a középosztályhoz tartozó szőlősgazda azonban úgy ítélte meg, hogy zsidó vallása akadálya a további társadalmi felemelkedésnek, ezért nem sokkal Karl születése előtt kikeresztelkedett, és lutheránus lett. Karl Marx zsidóságát később nyíltan is megtagadta, és számos írásában antiszemita kirohanásokat tett, gazdasági érvekkel vegyítve: „A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehetett más isten... A zsidók istene elvilágiasodott, világistenné vált." Szerinte a zsidóság a felelős a gazdasági kizsákmányolás elterjedéséért, mivel korrumpálta a keresztényeket is - a protestantizmus szerepe vitathatatlan volt a kapitalizmus kialakulásában -, és meggyőzte őket arról, hogy nincs más hivatásuk idelenn, mint „gazdagabbá lenni szomszédaiknál". Marx szerint a „pénz-zsidó korunk egyetemes antiszociális eleme lett". De volt, amikor ennél is durvábban fogalmazott: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszub­sztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre" - írta Marx barátjának, Engelsnek 1862. július 30-án küldött levelében.

Marx életműve túlnyo­mórészt mások műveinek kritikus, gyakran szélsőségesen durva kommentárjaiból áll. A leghíresebb, neki tulajdonított mondásokat szinte mind másoktól vette. Egyik fontos ihletője Jean-Paul Marat, a francia forradalom radikális újságírója (A gyűlölet kultusza. Hetek, 2011. július 15.) írta például először azt, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk", és hogy „a proletárok nem veszthetnek mást, mint a láncaikat". Másik híres mondása, miszerint „a vallás a nép ópiuma" a forradalom egy másik hírhedt alakjától, a szexuális perverziókat népszerűsítő műveiről elhíresült francia Sade márkitól származik.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.