2010. április 18., vasárnap

Katyn földjéből


Tóth Erzsébet verse



Nézd, virágok nőnek itt is, a fák hűvösében.
Pici kéket, sárgát kaptak a színek angyalától,
tudják, ennyivel kell gazdálkodniuk.
Édes gombán, párolgó avaron csigák lakmároznak,

míg szét nem roppantja őket vaddisznó, emberi láb,
ki nem szippantja őket házukból egy éhes rigó.
Ennyi az élet, tudnod kell, noha ember vagy,
a föld megsüllyedhet alattad bármelyik pillanatban.

Itt, hol a föld lengyel tisztek vérével keveredett,
arcukat, szemük fényét, utolsó följegyzéseiket író,
simogatásról álmodó kezüket adták a földnek,
tekintetük nem hitte el, hogy velük ez megtörténhet.

Nem szökhet el, aki Lengyelországnak tett esküt.
Hallották a feleségek, az anyák, a gyermekek.
Hallották húsz, harminc, ötven éven át.
És bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek – szólt az ima.

Imádság szavára dörrentek a tarkólövések.
Odabuktak a gödörbe, társaik mellé,
egymásra dobált, még meleg férfitetemek vártak,
utolsót nyöszörgő szájak: Jaj, Istenem, édesanyám.

Csuklóra tekert rózsafüzérek.
Mennyi föld kell eltakarni huszonötezer halottat?
Nem volt gyertya, virág, imádság fölöttük,
a mécses a távoli kedvesek szemében égett,

végtelen imádság lett az életük.
Csöndmérgezte hónapok, évek, elszáradt remény.
A halált nem élték meg, a halál nem része az életnek.
A gyalázat is az élőkre várt, a szégyen, élni tovább.

És jő a béke, a hazugságot hazugságra halmozó.
A tömeggyilkosnak nincs arca, hogy felelhetne.
A föld nem válogat. Új virágot növeszt bűnösök
és ártatlanok vére. Az óra örökre lengyel időt mutat.

Nincsenek megjegyzések: