CIX. fejezet
Szent Klára szintén súlyos beteg volt, és Szent Ferenc irt neki
Mivel azon a héten, amelyen Szent Ferenc eltávozott az élők sorából, Klára úrnő, a nővérek rendjének első kis palántája, az assisi San Damiano-monostor szegény nővéreinek apátnője, Szent Ferenc versenytársa Isten Fia szegénységének állandó megtartásában, szintén nagyon beteg lett. Félt pedig, hogy esetleg előbb hal meg, mint Szent Ferenc, ezért keservesen sírt, és nem tudott megvigasztalódni, mert halála előtt nem állt módjában Isten után egyetlen atyját, Szent Ferencet látni, aki testének-lelkének vigasztalója és a dicső Úrtól neki juttatott kegyelemben első megalapozója volt, megtérése előtt és Istennek szentelt életében egyaránt. Ezért egy testvérrel üzent Szent Ferencnek. Amikor Szent Ferenc ezt hallotta, mivel szent életük miatt atyai érzülettel szerette őt is meg nővéreit is, részvétre gyulladt iránta, főként, mivel néhány évvel azután, hogy testvérek kezdtek gyűlni köréje Isten közreműködésével, az ő tanácsára tért meg. Megtérése nemcsak a testvérek rendjének szolgált nagy épülésére, hanem Isten egész egyházának is.[205] De Szent Ferenc látta, hogy amire Szent Klára vágyott, hogy tudniillik lássa őt, akkor nem volt lehetséges, mert mindketten súlyos betegek voltak. Ezért megvigasztalására levélben áldását küldte,[206] és feloldozta minden mulasztás bűne alól, ha akadt valami, amit az ő parancsa és akarata, valamint Isten Fiának parancsa és akarata ellen elkövetett. Azonkívül, hogy minden szomorúságát félretegye, és hogy megvigasztalódjék az Úrban - nem is ő, hanem a Szentlélek mondta általa e szavakat -, így szólt a testvérhez, akit Klára küldött: "Menj és vidd el ezt a levelet Klára úrnőhöz. Mondd meg neki, hogy tegyen félre minden bánatot és szomorúságot, mert bár most nem láthat engem, de legyen benne biztos, hogy halála előtt mind ő, mind nővérei látni fognak, és igen nagy vigasztalásukra leszek." Kevéssel ezután az éjszaka folyamán Szent Ferenc az Úrhoz költözött. Reggelre virradva Assisi városának egész férfi- és asszonynépe, az egész papsággal együtt, fölvéve a szent testet arról a helyről, ahol meghalt, himnuszokat és dicsérő énekeket énekelve, egyesek kezükbe faágakat véve, Isten akaratából San Damianóba vitték, hogy beteljesedjék, amit az Úr szentje által ígért leányainak és szolgálóinak vigasztalására. Miután levették a vasrácsot az ablakról, amelyen keresztül Krisztus szolgálói áldozni szoktak, és időnként Isten igéjét hallgatták, a testvérek fölemelték a szent testet a ravatalról, és karjukon az ablak előtt tartották egy teljes órán keresztül, míg Klára úrnő és nővérei teljesen meg nem vigasztalódtak, jóllehet szemük könnyel teli, szívük pedig a fájdalmaktól lesújtott volt, mert Isten után ő volt egyetlen vigasztalásuk ebben a világban.
A legenda szerzője „kedves” igyekezettel próbálja pontosan meghatározni „Klára úrnő” Szent Ferenccel való kapcsolatát és életükben kölcsönösen elfoglalt „helyeiket”. Engem a „Szent Ferenc versenytársa Isten Fia szegénységének állandó megtartásában” ragadott meg különösen.
Klára félelme, hogy nem láthatja Szent Ferencet halála előtt, saját, nyilvánvalóan súlyos betegségéből táplálkozhatott, de arra is utal, mennyire szoros szellemi-lelki kapcsolat volt Ferenc és ő közte. Szent Ferenchez, aki „a dicső Úrtól neki juttatott kegyelemben első megalapozója volt, megtérése előtt és Istennek szentelt életében egyaránt”, mint szülőjéhez, a Krisztusi úton társához, támogatójához, de mint a (benne is) „megtestesült Krisztushoz” szoros lelki szálak fűzték. Ezek a szálak mélyen átszőtték kapcsolatukat, a megtestesült Krisztus iránti szerelmük kettejük kölcsönös vonzódásában is megjelenítődött.
A kölcsönösen átérzett gyengéd szeretet Szent Ferencet is megindítja; „… mivel szent életük miatt atyai érzülettel szerette őt is meg nővéreit is, részvétre gyulladt iránta, főként, mivel néhány évvel azután, hogy testvérek kezdtek gyűlni köréje Isten közreműködésével, az ő tanácsára tért meg.” Hogy mennyire támogatták egymást, és az isteni gondviselés mennyire használta fel közösségeiket az Egyház megújulására, azt a szerzőnek a megjegyzése is jelzi: „Megtérése nemcsak a testvérek rendjének szolgált nagy épülésére, hanem Isten egész egyházának is.” (Reménykedjünk, és fohászkodjunk, hogy a Ferences Család megújulása hasonló hatással lehessen korunk egyházára!)
Lehet-e nagyobb vigasza Isten emberének, mint a megbocsátás, a „feloldozás” átélése? Ferenc – ha nem is papi hatalommal, de a Szentlélek által ezt közvetíti Klárának: „Ezért megvigasztalására levélben áldását küldte, s feloldozta minden mulasztás bűne alól, ha akadt valami, amit az ő parancsa és akarata, valamint Isten Fiának parancsa és akarata ellen elkövetett”.
S valóban, „nem is ő, hanem a (Vigasztaló), a Szentlélek mondta általa e szavakat,” „hogy (Klára) minden szomorúságát félretegye, és hogy megvigasztalódjék az Úrban. <…tegyen félre minden bánatot és szomorúságot, mert bár most nem láthat engem, de legyen benne biztos, hogy halála előtt mind ő, mind nővérei látni fognak, és igen nagy vigasztalásukra leszek>”. Ferenc jövendölése a vigasztalásról hamarosan „beteljesedett”. Nyilvánvalóan szándékos a párhuzam az evangelista megjegyzése: „ …hogy beteljesedjék az Írás”, és a szerző megfogalmazása között: „ … hogy beteljesedjék, amit az Úr szentje által ígért leányainak és szolgálóinak vigasztalására.”
Azt sem hinném, hogy véletlen lenne a vasráccsal kapcsolatosan ez a megjegyzés: „… amelyen keresztül Krisztus szolgálói áldozni szoktak”. Ferenc testének szemlélése felérhetett Klára és nővérei részére egy szentségimádással.
„…fölemelték a szent testet a ravatalról, és karjukon az ablak előtt tartották egy teljes órán keresztül,…” Mennyire utalásszerűek, jelentéktelenek ehhez képest korunk egyperces, néma felállásai! És mennyi minden rendeződhetett át, és állhatott össze a nővérekben és a testvérekben ez alatt a „röpke” egy óra alatt! Mennyire Isten idejébe segíthette „Assisi városának egész férfi- és asszonynép-ét, az egész papsággal együtt,” a Szentléleknek az az órája, amíg ez a „szentségimádás” tartott***!
„…egy teljes órán keresztül, míg Klára úrnő és nővérei teljesen meg nem vigasztalódtak, jóllehet szemük könnyel teli, szívük pedig a fájdalmaktól lesújtott volt, mert Isten után ő volt egyetlen vigasztalásuk ebben a világban.” Prédikátor könyve is eszünkbe juthat:
De „Isten idejében” e kettő akár együtt is „megfér”. A vigasztalás és a fájdalom, mint ahogy a szeretet és a szenvedés mind ott búvik meg szívünkben, még akkor is, ha megnyilvánulásuk nem szokta tűrni, elviselni egymást.
NB.
*** Kedves testvérem, mielőtt megbotránkoznál szavaimon, vedd számításba, hogy a legnagyobb egyházi tekintélyek sem féltek Szent Ferencet „Alter Christus”-nak, „második Krisztusnak”, vagy „Krisztus másának” nevezni. De ahogy regulánk minket is arra szólít, hogy „Kutassák Krisztus eleven és hatékony jelenlétét testvéreikben, stb.” (Reg 5)” Klára és nővérei ebben a lelki élményben felismerhették Isten befejezett művét Ferenc testének szemlélése nyomán. Vigasztalásukra nem egy életjelenségeit elvesztett tetem szemlélése lehetett, hanem a Ferencet holtában is elevenen megjelenítő ISTEN.
