Dizionario Francescano:
Öröm, boldogság, humor
„Az egész ferences lelkiséget elönti egy élő boldogság; boldogság és nem vidámság amiben valami gyerekes és zajos is, és nem is öröm, ami intenzivitása miatt nem tarthat sokáig; a boldogság és a vidámság úgy vannak egymással, mint Assisi horizontja Nápoly horizontjával; és úgy van az örömmel mint a spoletoi völgy színei az alpesi völgyek színeivel.
A boldogság az élet ferences felfogásának kifejezése” írta A. Gemelli, 1942-ben, a Ferencesség című könyvében.
Szent Ferenc jelleme
A három társ legendája az mondja Szent Ferencről, hogy élt „egésze más szellemben, mint atyja, mert hasonlíthatatlanul bőkezűbb volt nála. Mivel élt-halt a mókáért és a dalért” (3Társ 2). Nagyon könnyű tehát Ferenc boldogságáról beszélni, amely az élet legkülönbözőbb körülményei között mutatkozott meg, a szegénység, az alázat, a szenvedés megtapasztalásának közepette, az élet különböző küzdelmeiben és a halálban, a kegyelem befogadásában és a szeretet lendületében. Sokkal nehezebb az okait magyarázni, amelyek végső soron valószínűleg egyetlen egyben összefoglalhatók, látván, hogy a ferences boldogság biztosan ugyanazt az egyszerűséget bírja, amit Ferenc maga.
A megtérés: az értékek felcserélődése
A megtérés bár kétségtelenül az értékek felcserélődése, mégsem változtatta meg Ferenc személyiségét.
Így az ő érzelem világa ugyanolyan élő maradt, mint előtte, de egyesült a szenvedésideállal, amely, hála az Úr kinyilatkoztatásának mindig egyre biztosabban megerősödött.
Egy nap, Montefeltro kastélyában, prédikációt tartott az ott összegyűlteknek, egy trubadúr versről: „Olyan nagy a jó, amit várok, hogy minden fáradtság kedvemre van” (Fioretti). Az a jó, az a legfőbb jó Ferenc számára nem egy elvont idea, hanem Jézus Krisztus, az élő Isten, akinek hallotta a hangját, akit látott a San Damianoban felé hajolni. Ferencet immár teljesen magával ragadta Krisztus Jézus. És elkezdődik jellemének különböző vonásainak egyesítése. Az ő érzelemvilága a feje tetejére ált: „míg bűnökbe éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére.” (Végrendelet 1-3).
Az ő tettre készsége rögtön megvalósít mindet, amit Krisztus kinyilatkoztat neki: „Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.” (Végr 3). Az ő természetessége, spontaneitása, Jézus és mindazok felé irányítja, akikben Jézus fedezi fel. Immáron új szemmel látja az egész teremtett világot.
Ő, aki nem viselte el az ellenmondást, örvendez, amikor bolondnak nevezik: „”A nagy Király hírnöke vagyok. Mi közötök hozzá?” Erre a rablók megragadták, és sűrű ütlegek közt egy hóval telt mély árokba taszították. „Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istenek”” (1Cel 16). Ambiciózusosan törekedett a hírnévre, most már csak a szegénységre és alázatra vágyódó. „És akik jöttek, hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt, amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet birtokolni, Mi, klerikusok a többi klerikushoz hasonlóan mondtuk a zsolozsmát, a laikusok pedig a Miatyánkot mondták. És igen-igen szívesen időztük a templomokban. Tanulatlan emberek voltunk, és mindenki alárendeltjei” (Végr). Nem kereste most már a finom szöveteket és az értékes öltözéket: „Amikor látta a legkülönbözőbb ételekkel megrakott fazekat, először megborzadt, de azután erőt vett magán, és Istenre emlékezve élvezettel fogyasztotta el a kotyvalékot.” (2Cel14) Immáron az ő jósága gyengédséggé lett: „milyen gondos szeretettel kell kinek-kinek szeretnie lélek szerinti testvérét” (2Reg 6,8). Most már többet számít a cselekedet, mint a tudásvágy: „A tudományban járatlanok ne törjék magukat tudományok után, hanem ügyeljenek, hogy mindenekfölött vágyakozniuk kell az Úr lelkének és szent működésének birtoklására,” (2Reg 10, 7-8). És így vált mindig egyszerűbbé lelke és nő a boldogsága.
3. Jézus Krisztus, a boldogság forrása
Ferenc boldogsága vibráló, élő. A páncélokról és a harci eszközökkel teli teremről szóló álma után Ferenc lelkesen kell fel. A megtérése után, egy napon mialatt az isteni irgalmat ostromolta, az Úr megértette vele, hogy nem sokára tudatni fogja mi is a szándéka. E kijelentés hallatára… eltelt örömmel” (3Társ 13).
Ferenc érzelmeinek központjának megváltozása legjobban a leprásról szóló epizódban látható: „Ferenc a világ összes szerencsétlenjei és nyomorékjai közt a leprásoktól irtózott legjobban. És íme, egy napon, mikor Assisi határában lovagolt, éppen egy leprás jött vele szemben. Bár agy undort és félelmet érzett magában, mégis, nehogy a kapott parancs és a tett eskü megszegőjének tűnjék fel, rögtön leszállott a lováról, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja. Mikor azután a leprás alamizsnát kérőleg feléje nyújtott kezét, nemcsak a pénzt adott neki, hanem csókot is nyomott a kezére. Utána rögtön lóra pattant, figyelmese ide-oda tekingetett, s bár miden irányban nyílt mezőség tárult eléje, és látását semmi sem gátolta, a leprást sehol sem tudta többé felfedezni. Csodálkozással és örömmel eltelve néhány nap múlva tudatosan megismételte az esetet: odament leprások telepére, mindegyiknek pénzt adott, s mindegyiket kézen és szájon csókolta. Így a keserűt édesbe vette, és férfiasan készült a további parancsok teljesítésére.” (2Cel 9).
Az Úr akaratának keresése közben „a legbensőbb hévvel hívta segítségül az ÚR irgalmát, megmutatta neki az ÚR, mit kell cselekednie. Ettől kedve olya szertelen öröm töltötte el, hogy nem tudott fölötte uralkodni, és így egy s más akarata ellenére is eljutott az emberek fülébe” (1 Cel7).
Miután társai akadtak, Ferenc az Úrhoz fordult, hogy mit kell tennie. Az imádság után, visszatért a testvérek közé és örömmel eltelve azt mondta: „Erősödjetek meg, kedveseim, és örvendjetek az Úrban! Ne szomorkodjatok azon, hogy keveseknek látszotok, és ne csüggesszen el benneteket se az én, se a ti egyszerűségetek”
(1 Cel 27).
Ahogy Celano mondja: „az ÚR valóban Szent Ferenccel volt: bárhova ment, mindenütt kinyilatkoztatásokkal örvendeztette és jótéteményekkel sarkallta őt” (1 Cel 33).
Ferenc maga, aki saját tapasztalatát átnyújtja nekünk a Meg nem erősített Regulában „Minden jót a fölséges és hatalmas Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé; neki adjunk hálát mindenért, akitől minden jó származik.” (17,17).
A teremtett világ és az élet élvezetének, élvezésének igazi feje tetejére fordítása történt. De pont ez a fejtetőre állítás, ami Ferenc boldogságának oka. Az ő lelki tapasztalata olyannyira bele süllyedt a mindennapi életbe, a mindennapok alázatos és apró cselekedeteinek szövetébe, hogy a gyökerei és lényege úgy egyesültek vele, mint lélek a testhez, hogy egy élő egységet alkot. Azt mondhatjuk, hogy Ferenc olyan módon egyesített volt önmagában, hogy egy olyan jelenlétet valósított meg Isten és mások számára, hogy olyan átláthatóvá vált mások számára, mint amilyen Isten számára volt. Ebben az értelemben a boldogság nem más, mint az újra feltalált szabadság.
Dr. Dienes Valéria: Az ima
Szent tárgy… sokszor halljuk a vádat érmeink, keresztjeink, rózsafüzéreink miatt: fétisek, totemeitek vannak. Tegyük fel hát a kérdést: mi a különbség a pogány fétis és a katolikus kegytárgyak között? A fétis oly tárgy, mely mágikus erőt bocsát ki magából. Viselőjének hite szerint saját erejéből taszít el minden veszedelmet. Van gyengébb és erősebb fétis. Egyik legyőzheti a másikat, egyik többet tesz, mint a másik. A katolikus szenttárgy semmiféle erővel nem bír. Valaki azt imádkozta, hogy áldása legyen azon, aki azt viseli vagy lakásába viszi, s ennek az imának teljesedésében rejlik az értéke. Álld meg Uram, azt az embert, aki ezt az érmet gyertyákat, e rügyező gallyakat beviszik. – Nem a tárgy anyagi mivolta szent, azzal nem történik semmi. De szent az ima, amelyet felette mondtak, szent ígéret, mely az imához fűződik, és szent a hit és az áhítat, mely az ilyen imatárgyakat magához fogadja. A szentelés tehát ima-akció, és tartalma, hogy könyörgésével erőszakot akar tenni Isten országán, lokalizálni akarja Isten szándékait oda, ahol e tárgyak lesznek, s ezeket az imaértékeket e tárgyakon át az emberek közé szórni.
A szent tárgyakon lévő imaérték tehát nem a tárgynak tulajdonsága, hanem a tárggyal kapcsolatos lelki érték. Nincs bűvkörük, nincs mágikus erejük, ezért a katolikus szentelmény és a pogány amulettek között világ tátong, oly szakadék, mint a vak babona és az áttisztult imádság között.
Ahol valaki szent gondolatokat gondolt, szentelményeket élt, az a hely áldott hely.
Meg van áldva, mert ima hangzott el ott, áldó élet lelkendezett ott, s nem lehet elvenni attól a helytől azt a tényt, hogy az az imaélet ott végbement. Szent Lőrinc tüzes rácsán félelmetes lelki erők játszották tusájukat. Szent Margit szigetéről soha el nem sodorható Szent Margit múltja, s aki elmegy oda megkeresni, rátalál. Lourdes-ot feldúlhatják vad embercsordák, de Mária jelenéseinek emlékét nincs hatalmuk elvinni onnan. Wartburg lehet akárkié, de Erzsébet lelkének imaemlékeit ott várják az odatévedt imádkozók.
Isten akarja, hogy a szent helyeket keressük, csodákkal hív meg nagy lelki vendégségekre, szent emlékeken bővebben osztogatja a kegyelmeit. Miért szent a hely? Mert ima tette szentté, s mert az ott elmondott és átélt imák folytatásra várnak. Lehet egy helyet, vidéket, templomot átimádkozni. Püspöki ajkakról hallottam egy templomszentelés után:
„Mi megszenteltük a templomot; de még hátra vannak a szentelésből a hívek imái”. A szent hely tehát újabb imatartalmakat kínál.
Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2010. 19-21 oldal.
