Nézz a szemembe

Nézz a szemembe! pillantásunk összeér,
Mint barátsággal egymás felé nyújtott tenyér.
Tenyeremben érzem tested minden rezdülését,
Szíved ritmusát,
Ered lüktetését,
Melegséget, ami barátságot sejtet,
Magában hordoz minden sejted,
Vagy nyirkos, hideg hűvösséget közvetít kezemnek,
Amit akaratod előlem el nem rejthet.
Szorításod jelzi határozottságodat.
Az okozott fájdalom durvaságot mutat
A puha, lágy érintés gyengédségről árulkodik,
A simogatás mozgásba hozza tested, lelked energiáit.

Nézz a szemembe és megtudod, kivel állsz szemben

Ha a pillantásból jóság, barátság, szeretet jut eszedbe,
Őszinteség,
Szemed ne hunyd be!
Tekinteted ne fordítsd másfelé!
Hagyd, hogy energiám legyen lelkedé!

Légy nyitott, bátor mások szemébe nézni!
Többet mesél az rólunk, mint egy önéletrajz,
Vagy a szomszéd néni.

Zárójelentés

Az utolsó napot már magamban töltöttem.
A szobatársak vagy hazamentek, vagy másik szobába helyezték őket.
A szomszéd kórteremben fekvő betegek kérdezték, nem zavar- e, hogy magam maradtam.
Szeretem a jó társaságot, nem bánt, ha magamban vagyok.- feleltem.
Nem tettem hozzá, csak gondoltam, hogy szerencsére egy ideje magamban sem vagyok egyedül.
Nem fejtegettem tovább hitbéli meggyőződésemet.
Este azért egy kicsit zavart a síri csend.
Nem tartott sokáig.
Tíz óra tájban hozták a betegszállítók Pista Bácsit.
Már az elhelyezkedése is csatazajjal járt, különösen, hogy időnként nagyokat káromkodott.
Szerencsére nem horkolt.
Viszont időnként akkorákat dörrentett, hogy gondolkodtam, menedékjogért folyamodok a nővérkékhez, hiszen a tömegpusztító fegyvereket a világszervezetek betiltották, de én életveszélyes fenyegetettségben vagyok.
Túléltem az éjszakát.
Másnap reggel, végre fény derült a titokra.
Megérkezett kezelőorvosom.
Elárulta bentlétem okát, az általa levont következtetéseket, javaslatait.
Ígérte, ebéd után elkészíti zárójelentésemet, majd hazaenged.
Betegszállítót kértem hazautazásomhoz, mert a családban, barátaim körében senki nem tudott segíteni.
Nem tudtam, minek tettem ki magam.
Vizit után kilenc órakor összecsomagoltam, majd a kórterem székére ültem.
Vártam.
Délután háromkor még mindig.
Kicsit már türelmetlen voltam, de a nővérke nyugtatott, hogy már megrendelték a mentőt.
Délután négy órakor megjöttek.
Este hat órára otthon voltam.
Boldogság áradt szét bennem.
Csak az a kérdés, vajon a végjáték mikor kezdődik, mire van időm?
Hiszek, reménykedem, imádkozom.
Mindenesetre a László Atyától kapott Irgalmas Jézus képet bekeretezem és jól látható helyre teszem a szobámban.

Sportnap

Na, ezt megúsztam.
Kórházi kezelésem utolsó napján úgy éreztem magam, mint egy klimaxos férfiember.
, aki „kapuzárási pánikban szenved.”
Esetemben inkább „ kapunyitási pánikról beszélnék.”
Agyvérzésem után egy kisebb agyi infarktuson estem át.
Szerencsére újabb, maradandó nyomot nem hagyott.
Csak a kérdést:
Vajon, mire van még időm?
Félő, hogy egy újabb alkalommal gyanútlanul álomra hajtom a fejem és”zombiként” ébredek fel.
Ha felébredek.
Beszélgetnem már nem sok emberrel van lehetőség.
Gondolataimat leírom, felteszem a világhálóra, hátha valaki rátalál.
Mint az űrbe küldött, földönkívülieknek szánt üzenet.
Ilyenek vagyunk mi, földlakók.
Ez vagyok Én.

Röhög az osztály

A Karinthytől kölcsönzött cím kicsit sántít, mint jómagam.
Az én kórképem talán a kezelés végére elkészül.
A kórház korképét magam is le tudom írni.
Mindenekelőtt az jut eszembe, hogy a magyar egészségbiztosítás- röhej.
Vagy legalább egy:
„Vöröskeresztrejtvény”.
Az első fejtörést az okozta számomra, hogy ki az én kezelőorvosom?
Mivel a Sürgősségi Osztályról kerültem ide, nem magam választottam meg személyét.
Így azután, jöttek, mentek az orvosok, tárgyaltak, elemeztek, véleményeztek egymás között, csak velem nem közöltek semmit.
Elkeseredésemben, az egyik vizsgálat alkalmával a vizsgálóorvost kértem, árulja el kezelőorvosom nevét.
Erre tehát fény derült, egyenlőre más nem.
Nem tudtam, kit kérdezzek állapotomról, kezelésemről.
Nem így Józsi Bácsi, akihez az osztályos főorvos a takarítókat megelőzve érkezett.
Hajnali hat órakor már kiselőadásban magyarázta az ágy lábánál, a szervezetbe bevitt és leadott folyadékmennyiség, valamint az alkalmazott gyógymód összefüggéseit.
Valószínű, náluk az orvos- beteg bizalom meg lett alapozva némi készpénzzel.
Józsi Bácsi régen otthon van, én pedig töprenghetek:
Mi lesz veled Emberke?
Új szobatársam, Laci Bácsi mesélte, hogy a Rehabilitációs Osztályról érkezett.
Hajnali négy órakor nagydarab szőke matróna rontott be a szobába.
Micsoda kanszag van itt?
Tessék kiugrani az ágyból, mosakodni!
Laci Bácsi megszeppenve jelezte, hogy jobb oldala teljesen béna, egyedül képtelen megmosdani.
Én pedig nem azért vagyok itt, hogy magát tejbe- vajba fürösszem!
Azzal elviharzott.
Ilyenek is vannak.
Szerencsére nem ebben volt részem.
Megfelelő az ellátásunk.
A zajos, füstös utcára.
Az étkezésre sem lehet panaszunk.
Mert nincs kinek.
Változatos.
Például a leves hőmérséklete.
Hol hideg, hol langyos.
Legalább mindenki a gyógyulásra, mielőbbi hazakerülésre fordítja energiáit.

Az örök május ígérete

Gyönyörű volt a természet.
A lányokat, anyákat nem tudtam másként köszönteni, a következő verset írtam:”




Már gyöngyvirág harangoz
E gyönyörű májusi naphoz,
Lila orgonák zengnek égi rapszódiát,
Lelkem hit, remény, szeretet hatja át,
Mióta szerelemmel szeretem Isten fiát,
S örök májust ígér,
E kedves, Jézus szíve virág.”
Hosszú idő után először próbálkoztam újabb vers írásával.
Boldoggá tett, hogy talán az elmém sértetlen.
A többi már az orvosok dolga.
Én, amit tudok, megteszek.
Semmit nem siettetek, szeretném a nyarat úgy elkezdeni, ne kelljen újabb tragédiától tartanom.
Az újabb jelzés töprengésre késztetett.
Dr. Seregély István lelki gyakorlatos beszédében hallottam a következő gondolatot:
Egy betegség, sokszor többet jelent az ember számára, tíz egészséges évnél.”
Megragadta a figyelmem, mert saját életemmel is összecseng.
Valószínű, meg kellett állnom, össze kell szednem magam, hogy még évekig végezhessem dolgom.
Itt, a kórházi ágyamon sem vagyok elkeseredve.
Jó kezekben vagyok, az orvosok, ápolók azon vannak, hogy minél teljesebb életet élhessek.
Az egyik napon László Atya látogatott meg.
Elhozta nekem az Irgalmas Jézus megáldott képét, hogy emlékeztessen, nem vagyok egyedül harcomban.
Jól esett a jókívánság, barátaim érdeklődése.

Egy újabb csapás

Hát mégis forog a Föld!
Fordítottam ki a klasszikus idézetet.
Megcsapott valami, amiből rögtön tudtam, baj van.
Forogni kezdett velem a világ, pedig nem forgószékben, hanem megszokott fotelemben ülve vártam az ebéd szertartásának kezdetét.
Olyan érzésem volt, mintha felülről elmentek volna.
Találgattam:
Az állam én vagyok?
És a végtagjaim?
Mert hovatartozásuk hirtelen kérdésessé vált.
Ágnest kértem, hívjon orvost, hogy megkonzultálhassam vele hirtelen jött kérdéseimet.
Az ügyeletről mentőt küldtek.
Hamar a Sürgősségi Osztályon voltunk.
Az ügyeletes orvos vizsgálni kezdett.
Viselkedésem, reakcióim aggasztóak voltak.
Ágnes sápadtan kérdezte:
Doktor Úr!
Fog még normálisan járni?
Most csak az a biztos, hogy én, igen.
Megtörtént a koponya CT- vizsgálat.
Rosszullétem hirtelen görcsös rángatózásba ment át.
Valószínű, egy epilepsziás roham lehet hasonló.
A betegszállító megragadta kerekes ágyamat, őrült száguldásba kezdtünk.
Amikor elhaladtunk a” Patológia” feliratú ajtó előtt, arra gondoltam, nagy baj nem lehet.
Az éjszakát az intenzív őrzőben töltöttem.
Reggel már a Neurológiai Osztály kórtermében ébredtem.
Megkezdődött gyógykezelésem, a vizsgálat.
Agyvérzés szerencsére nem történt.
Csak egy újabb jelzés volt.
A nővérke nyomtatvánnyal a kezében érkezett.
Csak a megszokott kérdéseket teszem fel.
Mondta.
Dohányzik?
Most nem, de már nagyon jól esne egy cigi.
Alkohol?
Már régóta nem.
Pillantásából láttam, hogy kínálásról szó sem lehet, így hát nem forszíroztam tovább a problémát.
Azután, mikor hozzájutottam az első cigihez, kávéhoz, minden rendben lévő lett.
A hosszú, ünnepi hétvége egyhangú unalommal kezdődött.
Némi színfoltot csak egy éjszakai közjáték jelentett, amikor egy idős beteg a mellékhelyiséget, fürdőt végigdekorálta.
„Fosmenés” járvány veszély!
Állapította meg a személyzet.
Kék színű fertőtlenítő folyadékkal kellett kezeinket bedörzsölni.
A baci elkerült, zavartalanul léphettem a gyógyulás útjára.
Józsi Bácsi, szobaparancsnokunk szóval tartott, figyelt rám.
Nem unatkoztam.
Igaz, a majálist, ropogós virslit, korsós sört most ki kellett hagynom.
De már vettem a bátorságot, hogy egyedül tegyek hosszú sétát a kórház udvarán.

Kórházi jelentés

Rövid szünetet kellett tartanom naplóírásomban, mert két hétre kórházba kerültem.
Füzetemből pótolom a kiesett időt, a továbbiakban beszámolok az elmúlt két hét történéseiről.